Már várt rám, tudta, hogy megyünk valahová. Békésen követett, tudta már a dolgát. Előkészítettem mindent, lepucoltam őt, majd felnyergeltem. Elindultunk céltalanul. Majd visz az út, gondoltam. Bekukkantunk minden kis ösvényre, meglátjuk hova visz.

Békésen bandukoltunk a vasúti átjáróig, majd onnan lassú ügetés, és kértelek, hogy szép könnyed vágtában induljuk el, végig a szántás mellett. Az első pár vágtaugrás gyönyörű volt. Olyan érzés, mint amikor megállsz a levegőben, és lebegsz pár pillanatig. Majd picit tempósabbra vettük. Ahogy jobbra néztem, megláttam egy sólymot, amint boldogan bukfencezik a levegőben, prédát keresve. Elmosolyodtam. Ez volt  A PILLANAT! Lovam hátán ülök, ki vágtat velem, nem tudja hová megyünk, nem is érdekli, csak menjünk! Lobog a hajam a szélben a kalap alatt, és te, sólyom madár társunk voltál ott és akkor.

Vannak pillanatok, amik bevésődnek. Amiket hónapok, évek múlva is élesen, mint egy fénykép, vagy egy videó, "visszanézhetők". Ez olyan volt. 

Kicsit több, mint 10 km-t kóricáltunk. Elmentünk a szomszédos faluk, városok határáig. Nem volt kedvem lakott területre menni, úgyhogy hazafelé vettem az irányt. Ám lovam ekkor még nem akart haza jönni (a lovakról tudni kell, hogy bármerre jársz, mindig a haza felé vezető irányba húznak). Már majdnem átjöttünk a vasúti átjárón, amikor elnézett jobbra, egy másik útra. Arra még vele, ebből az irányból sosem mentem. Gondoltam legyen így, menjünk erre. Ki tudja, mi fele húz? Úgyhogy tovább mentünk. Nem találkoztunk semmi "különlegessel". De gyönyörű volt. Magasles, napraforgó, végtelennek látszó szántás, dombok, és völgyek, majd nyakik érő fű. 

Végül, mikor már csak pár méterre voltunk otthonról, lovam nagy nyerítéssel jelezte a többieknek jöttét, s ők boldogan válaszoltak.