Ott álltam  hegytetőn, alattam a mélység. A fák, a kövek, sziklák mind körbefogták ezt a gyönyörű helyet, ahol nem volt más csak én. Álltam a perem szélén és olyan egyedül voltam, mint még soha. Se közel, se távol nem volt egy ember sem.

Aztán a következő pillanatban torkom szakadtából elkezdtem üvölteni. Üvölteni mindazt, ami bennem van. Eleinte ezek nem mondatok vagy szavak voltak. Csupán feltörő érzések, amiket ha magamban tartok, nem bírok tovább elviselni. Később ezek mondatokká váltak.

Aztán egyszer csak ott álltam minden feszültséged kiordítva magamból.
Üresen. Pár pillanatig még hallgattam, ahogy visszhangzanak útjukra engedett érzéseim... Aztán ezek is elcsendesültek.

Ki ordított igazából, ők vagy én?

A torkomban még éreztem egy darabig az üvöltés utóhatásait.
Aztán a hátamra fordultam az ágyban. És végre elaludtam...