Az utóbbi pár hétben, napban rengeteg mindent változtattam meg magam körül. Lovam átköltözött egy lovardába "otthonról", és én magam is költözésben vagyok éppen.
Furcsa érzés összeszedni a holmimat egy olyan helyen, ahol előtte kicsit több, mint egy évig voltam, majd átcuccolni oda vissza, ahol majdnem az egész gyermekkoromat töltöttem. Vártam már ezt a változást, mert már nagyon feszített, nem bírtam a keretei között jól érezni magam már nagyon hosszú ideje. Ám amikor egy korszak véget ér, az mindig szomorú is egyben. Sok rossz érzés kell, hogy kiszálljon belőlem, és újra "be tudjak engedni", keressem a kapcsolódást.
Szinte minden áron el akartam kerülni, hogy a régi erzsébeti lakásunkba kelljen visszaköltözöm, mert azokat az éveket leszámítva, amikor egyedül laktam ott, nem túl jó emlékek kötnek oda. Éppen emiatt kicsit kudarcnak is élem meg az oda visszatérést. Mintha mentem volna egy kört, de mindhiába, hisz ugyanoda jutottam megint vissza. - Semmi sem változott. - mondja belül az énem egyik fele.
A másik fele viszont tudja, hogy ez nincs így. Teljesen más ember lettem, teljesen más élményekkel mentem el, és teljesen másokkal térek vissza. Sosem leszek ugyanaz. De ha nem kellett volna elköltöznöm 3 évvel ezelőtt, akkor sem lennék már a régi. Mindig változunk, így a természetes.
Mégis nehéz a visszatérés. 
Mindig szerettem egyedül lakni, alapvetően magamnak való típus vagyok, nem érzem jól magam hangos, zajos figyelemhajhász társaságban. Megnyugtató, hogy amit reggel ott hagyok, az este ugyanúgy fog várni. (Vagy inkább ijesztő? - hisz ez is jól jelzi, hogy EGYEDÜL vagyok...)
Mindig oda lukadok vissza, hogy már nagyon akarom, hogy meglegyen az a bizonyos másik kis bögre is a szárítón...
Hogy legyen kihez odabújni reggel, álmosan. Legyen, aki a kezembe nyomja a tejeskávémat, és homlokon puszil. Én pedig mellett ülve a hátát simogatva csak bámulnék ki az ablakon...
Szóval "back to the basic"
Lássuk a medvét!
