Az utóbbi pár hétben, napban rengeteg mindent változtattam meg magam körül. Lovam átköltözött egy lovardába "otthonról", és én magam is költözésben vagyok éppen.

Furcsa érzés összeszedni a holmimat egy olyan helyen, ahol előtte kicsit több, mint egy évig voltam, majd átcuccolni oda vissza, ahol majdnem az egész gyermekkoromat töltöttem. Vártam már ezt a változást, mert már nagyon feszített, nem bírtam a keretei között jól érezni magam már nagyon hosszú ideje. Ám amikor egy korszak véget ér, az mindig szomorú is egyben. Sok rossz érzés kell, hogy kiszálljon belőlem, és újra "be tudjak engedni", keressem a kapcsolódást. 

Szinte minden áron el akartam kerülni, hogy a régi erzsébeti lakásunkba kelljen visszaköltözöm, mert azokat az éveket leszámítva, amikor egyedül laktam ott, nem túl jó emlékek kötnek oda. Éppen emiatt kicsit kudarcnak is élem meg az oda visszatérést. Mintha mentem volna egy kört, de mindhiába, hisz ugyanoda jutottam megint vissza. - Semmi sem változott. - mondja belül az énem egyik fele.

A másik fele viszont tudja, hogy ez nincs így. Teljesen más ember lettem, teljesen más élményekkel mentem el, és teljesen másokkal térek vissza. Sosem leszek ugyanaz. De ha nem kellett volna elköltöznöm 3 évvel ezelőtt, akkor sem lennék már a régi. Mindig változunk, így a természetes. 

Mégis nehéz a visszatérés. 

Mindig szerettem egyedül lakni, alapvetően magamnak való típus vagyok, nem érzem jól magam hangos, zajos figyelemhajhász társaságban. Megnyugtató, hogy amit reggel ott hagyok, az este ugyanúgy fog várni. (Vagy inkább ijesztő? - hisz ez is jól jelzi, hogy EGYEDÜL vagyok...)

Mindig oda lukadok vissza, hogy már nagyon akarom, hogy meglegyen az a bizonyos másik kis bögre is a szárítón...
Hogy legyen kihez odabújni reggel, álmosan. Legyen, aki a kezembe nyomja a tejeskávémat, és homlokon puszil. Én pedig mellett ülve a hátát simogatva csak bámulnék ki az ablakon...

Szóval "back to the basic"
Lássuk a medvét!

Ott álltam  hegytetőn, alattam a mélység. A fák, a kövek, sziklák mind körbefogták ezt a gyönyörű helyet, ahol nem volt más csak én. Álltam a perem szélén és olyan egyedül voltam, mint még soha. Se közel, se távol nem volt egy ember sem.

Aztán a következő pillanatban torkom szakadtából elkezdtem üvölteni. Üvölteni mindazt, ami bennem van. Eleinte ezek nem mondatok vagy szavak voltak. Csupán feltörő érzések, amiket ha magamban tartok, nem bírok tovább elviselni. Később ezek mondatokká váltak.

Aztán egyszer csak ott álltam minden feszültséged kiordítva magamból.
Üresen. Pár pillanatig még hallgattam, ahogy visszhangzanak útjukra engedett érzéseim... Aztán ezek is elcsendesültek.

Ki ordított igazából, ők vagy én?

A torkomban még éreztem egy darabig az üvöltés utóhatásait.
Aztán a hátamra fordultam az ágyban. És végre elaludtam...

She told me:
"A bit of madness is key
To give us new colors to see
Who knows where it will lead us?
And that's why they need us"

So bring on the rebels
The ripples from pebbles
The painters, and poets, and plays

And here's to the fools who dream
Crazy as they may seem
Here's to the hearts that break
Here's to the mess we make

/ From La La Land/

A következő sorok mind mind egy naaagy idézőjel alá tartoznak, mert nem tőlem származnak. De számomra nagyon hasznos és fontos útmutatók.

Sok sok éve már, hogy nem a boldogság időszaka ez nekem. Egy edzés végén beszélgettünk a karácsonyról egyik edzőtársammal, és mondta, hogy évekig Ő is így állt a dologhoz. De mára már eljutott odáig, hogy a karácsony olyan, amilyennek mi teremtjük, amilyennek magunk tesszük.

Valahol igaza van. Sőt. Igaza van. 
A helyzet az, hogy én nem akarom, hogy boldog legyen. Nem engedem meg magamnak. Sok éve már, hogy karácsony előtt pár nappal halt meg nagymamám. Minden szentestét nála töltöttünk. Az volt A KARÁCSONY.
Aztán mama meghalt, leukémiában. Aznap reggel, amikor vérátömlesztésre vittük volna őt a kórházba, rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá. Ott voltam, láttam őt. Kijött ajtót nyitni, amikor csöngettünk, de még hálóingben volt. Ő, aki minden nap 6-kor kelt, ha kellett, ha nem. Az ágya úszott az izzadtságtól, és alig bírt beszélni velünk, nagyon sápadt volt. 

Aztán megjött a mentő, és mi követtük őket a kórházba. Az asztali naptárjába már be volt írva szentestére : "Karácsonyi vacsora".  De ezt a karácsonyt már nem töltötte együtt a család...

Már nem emlékszem meddig volt kórházba, de már nem jött ki többet. Látogattuk amikor csak tudtuk.

**********************
Az írás itt a múltkor megszakadt, mert annyi minden tört fel (legfőképp sírás), hogy nem bírtam tovább folytatni. Viszont sok új dolgot megvilágított. Ezeket még nem tudtam leírni, de ha eljön az ideje, megteszem...

Úgy alakult, hogy el tudtam menni a legutóbbi harci edzésre. Egyszerre örültem és féltem. Örültem, mert már hónapok óta nem voltam ilyen edzésen, és féltem, mert harcin van esély arra, hogy szabad küzdelem lesz. 

Megannyi dolog van, amit szeretnék majd megtenni, ahova szeretnék majd elmenni. Ezek nem nagyra törő, lehetetlen küldetések. Nagyon is hétköznapiak. Ám a legtöbbször a megvalósításig már nem jutok el, mert azt hiszem, ha ezt vagy azt megteszem, valami másról lemondok, ami "talán" fontosabb.

Ez a lista azért születik, hogy emlékeztessen mindarra, amit tervezek:

- elmenni a Filozófusok kertjébe http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/nyolc-kulonleges-szobor/
- via ferrata
- kirándulni egydül
- elmenni min. egy 3 napos elvonulásra a Zen templomba

Update: a Filozófusok kertje kipipálva ^.^

Már várt rám, tudta, hogy megyünk valahová. Békésen követett, tudta már a dolgát. Előkészítettem mindent, lepucoltam őt, majd felnyergeltem. Elindultunk céltalanul. Majd visz az út, gondoltam. Bekukkantunk minden kis ösvényre, meglátjuk hova visz.

Békésen bandukoltunk a vasúti átjáróig, majd onnan lassú ügetés, és kértelek, hogy szép könnyed vágtában induljuk el, végig a szántás mellett. Az első pár vágtaugrás gyönyörű volt. Olyan érzés, mint amikor megállsz a levegőben, és lebegsz pár pillanatig. Majd picit tempósabbra vettük. Ahogy jobbra néztem, megláttam egy sólymot, amint boldogan bukfencezik a levegőben, prédát keresve. Elmosolyodtam. Ez volt  A PILLANAT! Lovam hátán ülök, ki vágtat velem, nem tudja hová megyünk, nem is érdekli, csak menjünk! Lobog a hajam a szélben a kalap alatt, és te, sólyom madár társunk voltál ott és akkor.

Vannak pillanatok, amik bevésődnek. Amiket hónapok, évek múlva is élesen, mint egy fénykép, vagy egy videó, "visszanézhetők". Ez olyan volt. 

Kicsit több, mint 10 km-t kóricáltunk. Elmentünk a szomszédos faluk, városok határáig. Nem volt kedvem lakott területre menni, úgyhogy hazafelé vettem az irányt. Ám lovam ekkor még nem akart haza jönni (a lovakról tudni kell, hogy bármerre jársz, mindig a haza felé vezető irányba húznak). Már majdnem átjöttünk a vasúti átjárón, amikor elnézett jobbra, egy másik útra. Arra még vele, ebből az irányból sosem mentem. Gondoltam legyen így, menjünk erre. Ki tudja, mi fele húz? Úgyhogy tovább mentünk. Nem találkoztunk semmi "különlegessel". De gyönyörű volt. Magasles, napraforgó, végtelennek látszó szántás, dombok, és völgyek, majd nyakik érő fű. 

Végül, mikor már csak pár méterre voltunk otthonról, lovam nagy nyerítéssel jelezte a többieknek jöttét, s ők boldogan válaszoltak. 

Lehajtom fejem az asztalra, csak megpihenek kicsit. Az sem baj, ha elalszom. Meg is történt... Eltűnt a külvilág. Úszom, lebegek benne. Könnyű vagyok, és testetlen.  Tán nem is létezem, nem érzem ,hogy vagyok. Vagy mégis? 

Karak - Álruhás király 

(Részlet)

Szíve tűzben ég, behunyja két szemét,
Szeretne látni már, Álruhás Király.
Úttalan utakon jár, szenved hogyha fáj,
egyszer hazatalál, Álruhás Király.

(A képet Kainzné Marika készítette.)